D osztályú erősítők

Alacsony fogyasztás és remek hang?

Az erősítők hatékonysága, vagyis osztály besorolásának kérdése már a hetvenes évek óta foglalkoztatja a hifi rajongókat, hiszen ekkortájt lett a félvezetős technológia árban és minőségben is igazán versenyképes a klasszikus csöves erősítőkkel. Ma pedig egy újabb kategória, a D osztályú erősítés verseng azért, hogy szívünkbe fogadjuk, mint jó hangminőséget kínáló technológia.

...folytatás az oldal alján.

Mielőtt a hifi történelem felé fordítanánk a figyelmünket, vessünk egy pillantást a hűtőgépek ruhaszárító gépek és villanykörték világára! 

Büszkén megállapíthatjuk, hogy Európában immár több évtizedes hagyománya van az energiahatékonysági címkéknek, amelyek segítenek a hasonló szolgáltatást nyújtó berendezések közül azt kiválasztani, ami kevesebb energiát vagy épp kevesebb vizet fogyaszt. A jól ismert matricán alul, egy piros, vagy narancssárga csík melletti nyíl és B, C vagy D betű mutatja, ha a készülék aránylag sokat fogyaszt, amíg “A” jelzi a kisebb fogyasztású, hatékonyabb készülékeket. 

A hifi világában azonban jóval korábban meghonosodott az erősítők osztályozási rendszere, ami nem a fogyasztás, hanem a működési elv felől igyekezett megközelíteni a kérdést. Így született meg az oly gyakran látott A, a B és A/B osztály, a ritkán látott C és még jónéhány olyan besorolás, ami mögött gyakran csak a gyártó fantáziája lapul, mert jól hangzik a régi működések egy kombinációjára egyedi jelzőt aggatni. S valahol az út végén, megjelent a D osztály is. A technológia, amire sokáig nem is tekintettünk a hifizésben használható megoldásként. Ám a legfontosabb, hogy az erősítők világában az energia címkékkel ellentétben, épp a “D” osztály az ami sokkal magasabb hatékonysággal, így azonos leadott teljesítményre vetítve, kisebb fogyasztással büszkélkedhet, s nem pedig az “A”, mint a mosógépek esetében. A két jelölési rendszer egymástól függetlenül, eltérő céllal és eltérő időben született. 

Miért csak most honosodtak meg a D osztályú erősítők?

Mintha csak a fizika a zeneélvezet ellen szeretne dolgozni, rendre azt látjuk, hogy alacsony hatékonysággal, tehát adott kimenő teljesítményre vetítve magas fogyasztás és ebből fakadóan nagy hőleadás mellett könnyebb olyan erősítőt építeni, ami jól is szól. Ezért van az, hogy bár a félvezetős (tranzisztoros) erősítők már évtizedekkel ezelőtt is sokkal népszerűbbek voltak a szélesebb közönség körében, az elektroncsöves modelleknél,  a legjobb hangú és legdrágább típusok között még ma is helye van a csöveknek. 

Ám bármennyire is szerethető az öreg csöves erősítők hangja. A technológiai fejlődés nem állt meg, és bár mondhatjuk azt, hogy a tranzisztorok alapvető technológiája nem ment át drámai változáson az elmúlt évtizedekben, a felhasználásuk módja mégis hatalmasat változott. 

No de mi a helyzet a D osztállyal?

A D osztályú erősítés működési elve szakít a régi hagyományokkal. Amíg hagyományos erősítő igyekszik a bemenő jelformát a lehető legkisebb változás mellett nagyobbítani, erősíteni, addig a D osztályú erősítők a bemenő jelet előbb átalakítják. Bár sokat hangoztatjuk, hogy ez nem jelent digitális működést, maga az erősítés módja mégis ahhoz hasonlít. A D osztályú erősítőben ugyanis nem közvetlenül az analóg hullámformát igyekszik az gép nagyobbként megismételni. Az analóg jelet előbb rövid impulzusok sorává alakítja a rendszer, amiben az impulzusok hossza áll arányban az bemenő jel nagyságával, és “erősítés” után ezek az impulzusok lesznek “kisimítva” és ismét az eredeti jelhez hasonlatossá alakítva. Igen, ez így kicsit bonyolult, de itt nem szeretnénk a kérdésben jobban elmélyülni. Akit mélyebben érdekel a téma, annak jó szívvel ajánljuk a témában a Hangzásvilág cikkét. 

Nagyon leegyszerűsítve, a D osztályú erősítők minősége szorosan összefügg a működésük frekvenciájával. Ez pedig egyike azoknak a jellemzőknek, amelyekben az elmúlt néhány évtizedben az ipar fejlődése új lehetőségeket nyitott meg. Ezért volt az, hogy két évtizeddel ezelőtt D osztályú erősítőket még szinte csak az aktív mélyládákban találtunk, ahol alacsony frekvenciákat kellett csak megszólaltatni. A kétezres évek elején is jellemzően csak a szerényebb elvárásoknak megfelelő, kompakt házimozi szettekben találkozhattunk a technológiával, például a Sony S-master erősítést hirdető termékekben. Bár az is igaz, hogy még a kilencvenes évek végéhez közeledve, az akkori TACT (ma Lyngdorf) egy merész és még ma is csillagászatinak tűnő árú erősítője, a Millenium egy rövid időre sikerrel magára vonta a high end világ figyelmét. (ezen sorok írója is hitetlenséggel vegyes döbbenettel sétált ki anno a TACt egyik demójáról) 

Tehát az ezredforduló tájékán a D osztályú erősítésre még könnyű volt azt mondani, hogy az vagy nagyon drága, vagy nem különösebben jó. Ám a technológia felkeltette az ismert hifis cégek mellett az alkatrészeket fejlesztő cégek érdeklődését is és lassan egyre jobb és jobb D osztályú erősítő modulok(alkatrészek) készültek, amelyekből egyre jobb és jobb hifi erősítőket tudtak építeni a kisebb és nagyobb márkák. Bár a high end kategóriában még ma sem gyakori, a hifi világban már korántsem ritka a D osztályú erősítés. Ma szinte minden kompakt erősítőben ezt találjuk és a technológiát felkarolták és termékeik széles spektrumán használják az amúgy luxus/high end kategóriára szakosodott gyártók is. 

A D osztály ma már nem szitok szó a hifi közösség számára. Ez ma épp olyan technológia, mint minden más, amiből egyaránt lehet nagyon olcsót és nagyon jót is alkotni. Ám akad egy jellemzője, ami miatt alighanem egyre népszerűbb lesz. Ez a hatékonysága, ami amellett, hogy kicsit olcsóbbá teheti a mindennapos használatát, órási szabadságot ad a formatervezőknek, akiknek már nem kell hatalmas hűtőbordákkal és szellőző rácsokkal számolniuk, így szabadabban valósíthatják meg álmaikat.